Ritkán betegszem le, de akkor rendesen. És mivel utoljára 5 éve kapott el igazán a bacilusisten, mikor is az akkori kolim ágyában fetrengtem százas kilométerekre a háziorvosomtól, időszerű volt hogy újabb szeretetteli áldást sózzon rám.

Mondjuk várható volt, hiszen testközelben léteztem és lélegeztem olyan emberekkel, akik a takony vidékein lézengtek, és a korai stádiumban nem tudtam kifeküdni magam a rutinkezelések mellett(neocitran-aspirin c-algoflex-tea kombók), mivel a kiállításon mindig ott kellett lenni. Hozzáteszem, még így is nagyon élveztem. 

Úgy egy hét sikertelen önkúra és négy köhögőrohamos éjszaka után megelégeltem, hogy nemhogy szép, de még rémálmokat sem tudok átélni, mivel nem tudtam aludni. Miután online is kiokosítottam magam a száraz és hurutos köhögés minden vállfajáról, és próbáltam aludni oldalt, háton, ülve, hason, asztalon, kanapén, ágyon(persze, hogy nem jött össze), úgy éreztem, nem árt, ha olyan ember is lát, akinek van orvosi diplomája. Így hát felkerekedtem, hogy Pesten megoldom a dolgot, mivel a háziorvosom egyébként Szlovákiában van. Igenám, de ilyenkor mindig plusz fejfájást kapok, mert eszembe jut, hogy itt milyen bürokrácia van. Én meg ugye külföldi vagyok, európai uniós egészségügyi kártyával, amitől egyes helyeken irtóznak az adminisztrációs bonyolultságok miatt. De sebaj. Én egy türelmes ember vagyok, egyébként is, ilyen lázasan, taknyosan, álmosan nincs az az ember, aki engem felidegesítene.

Igazam is lett. Inkább sajnáltam. És nem hittem el, hogy vannak ilyen emberek.

Szóval kikerestem, hogy hová tartozom a címem alapján, elslattyogtam, leültem az ajtó elé, és vártam. Kijött a nővér, kérte a TAJ kártyákat, persze egyből nyújtottam is az EU-s kártyám, magyarázattal, hogy külföldi vagyok, és tudom, hogy ez érvényes, hiszen azért Európai Uniós, direkt külföldieknek, és már más orvosok is fogadtak vele gond nélkül, igaz, az adminisztráció bonyolult volt. De a nővér csak rázta a fejét, az összes ránca össze meg szétszaladt, dulifulin ingatta a fejét, majd a vállát, aztán szemrehányóan tárogatni kezdte a kezeit, aztán úgy nézett rám, mint egy kelésre, aztán közölte, hogy nem, nem, TAJ kártya nélkül ők nem tudnak fogadni. Itt elkezdett bennem növekedni egy olyan kérdés, hogy ezt akkor is eljátszaná velem, ha itt majdnem elvéreznék...? TAJ kártya nélkül feldobhatnám a pacskert? Mindenesetre nem kezdtem neki elmagyarázni a dolgokat, hanem a kezébe nyomtam egy TAJ kártyát, gondolván, hogy örüljön, én meg bent majd beszélek egy okosabbal (ezt a TAJ kártyát ugyanis csak ahhoz intéztem el, hogy tudjak egy megbízási szerződésen alapuló munkát elvállalni a formaiságok miatt, azonban nagyon friss volt, és mint utóbb kiderült, nem volt rajta biztosítás). A nővér csalódottan vette el a kezemből. 

Mikor bementem, a doktornő irtó kedves volt, az első kommunikációs nehézség után szóltam, hogy szájról olvasok, nem hallok. Oda is figyelt, kivizsgált, kiderült, hogy felső légúti fertőzésem van, írt ki gyógyszert. Ekkor jött a bonyodalom, ugyanis közölte, hogy nincs biztosításom, teljes áron lesz a gyógyszer. Mire mondtam, hogy hát igen, én az Európai Uniós egészségügyi biztosítási kártyámat használom, külföldiként. Ekkor a nővér vágott egy pofát, de a doktornő nagyon készséges volt, körbetelefonált, hogy mit hová kell írni, hogyan kell intézni. Szó mi szó, jó fél óráig eltartott az adminisztráció, ami engem nem zavart, tudtam, hogy a magyar egészségügy nem szereti ezt a macerás eljárást, tehát az a minimum, hogy toleránsan segítek, ahogy tudok.

Ez a doktornő meg az én részemről zökkenőmentesen ment, egyedül a nővér  nem bírt napirendre térni a kialakult helyzet felett. Adatfelvétel közben ugyanis én a doktornő mellett ültem, a nővér fejére nem volt rálátásom, mivel a monitor takarta. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy hangfolyam van, de a doktornő nem válaszol, tehát valószínű, hogy hozzám beszél. Felálltam, hogy lássam a nővér száját, aki valószínűleg akkor már sokadszor kérdezte, hogy mi az édesanyám neve. Elnézést kértem, mondtam, hogy ismételje meg, nem hallottam, szájról olvasok(mint ahogy belépéskor is egyből jeleztem), mire szemrehányóan kifújt egy levegőt és grumpy catet megszégyenítő arccal ismét megismételte a kérdést. Enyhén felhúztam a szemöldököm, de készségesen válaszoltam, majd őszintén szánni kezdtem azt a megsavanyodott nővért. 

Biztosan rossz napja volt. Biztosan nehéz élete van. Megértek mindent.

De komolyan? Komolyan nem várhat el az ember egy minimális empátiát és segítőkészséget, még akkor sem, ha olyan pozitívan, segítőkészen áll a helyzethez, ahogyan én tettem? Komolyan én kérjek elnézést, hogy nem hallok, hogy külföldi állampolgár vagyok, miközben betartom a bürokrácia minden egyes nyavalyáit?

(néhány címszóban a kiállításom megnyitójának a napja)

felkellkelni, ruhátfelhúz, reggelizzél, denembírok, pakoljössze, egyrejönataxi, ragasztóvan, akalapácsotnefelejstdel, szögetelraktad, jóhogyszólsz, adjálollót, vágdkörbeaképet, hólyagosakép, a programmegvan, egyóraésittataxi, beszédetmegírtad, milyenbeszédet, (összenézés), mostmáridegesvagyok, majdimprovizálsz, holataxi, (telefoncsörög), a taxirosszhelyrement, röhögőgörcs, nemismilennénk, kattogapercmutató, kifutunkazidőből, ittataxi, pakoljálbeénbezárok, siessélmár, ajtóbecsuk, mindenlassabbanmegy, taxiindul, óralesés, nyugiidőbenvagyunk, biztos?!, asszem, ittaTrafó, taxiálljmeg, kiszáll, kipakol, Trafóbabe.

Fogdmegadamilt, dekunkorodik, feszítsedki, nemolyankönnyűaz, mostengeddel, deösszefogfűlni, denemfog, hagydtekeredni, eztúlhosszú, nembajlevágjuk, álljazasztalra, leneessél, majdnemleestem, mértnincslétra, rávágtamujjamra, a szögetüssed, nemegyforma, verjedlejjebb, aztmegföljebb, húzzunkbele, kifutunkidőből, fújjukle, jajmilesz, úgysejönsenki, nemlátomaszádat, nemértemmitmondasz, idefordulj, le fogokígyesni, ezazutolsó, dehimbálóznak, celluxalmegragasztom, jólvancsináldénmástcsinálok, széketösszetol, éhesvagyok, óegycsoki, imádlaksnikers, nemjóakábel, jajmileszmost, mégisjó, vanhosszabbító, szóljmikrofonba, jódeintegessélmikor, egykétháegykéthá, adidemajdnén, valakijött, várnikellmégnemvagyunknyitva, úristeneljöttek, utolsósimítás, szivemdobog, beszédettudod, nebeszéljünkerről, négyóravan, mennyikedvesismerős,ójajdejó, ölelés,ölelés,puszi, ölelés,ölelelésmegint, bárígylennemindig, beszédetmondok, nemtudomhonnanjönnekaszavak, hallmindenki, igen, jómerténnemhallommagam, nevetésvan, slampoetry, jókasrácok, mindenkizsibong, tisztahangyaboly, odajönnek, sokakérdés, mennyiszájvan, mindhozzámbeszél, nyitottszivek, mosolygásvan, megvagyokhatva, érzékenyalelkem, repülökvalahol, csillagokkörülöttem, megvanahelyem,

boldogságvan.

Örömmel értesítem Minden Kedves Olvasómat, hogy az interaktív kiállításom a szájról olvasásról szombattól megtekinthető és kipróbálható!

A hivatalos megnyitó február 1-jén lesz(16:00-18:00), azt követően pedig változatos nyitvatartási időpontokban lesz látogatható a kiállítás, amit itt, valamint a kiállítás honlapján (www.szajkoder.hu) folyamatosan frissítünk. 

,,A kiállító egy olyan szférát ragad meg, és hoz a Kontra Klub falai közé, amely születésétől kezdve az élete része. Puha Andrea hallássérültként szájról olvas, ahangok nagyon szűk, sajátos skáláját érzékeli. A kiállítás fókuszában a szájról olvasás áll, mint egyetlen eszköz és csatorna, ami összeköt a világgal. Száj nélkül ugyanis nem létezik a kiállító számára a világ. Elképzelhetetlennek tűnik? A kiállítás segít abban, hogy ideig-óráig átéljük a kiállító és sorstársai helyzetét. 
A rendkívül egyszerű interaktív elemek mindenki számára kipróbálhatóak, megtudhatjuk, milyen olvasni egy szakállas ember szájáról, hogyan nézünk filmet, milyen nehézségekbe ütközhetünk a hétköznapokban. Olyan élethelyzeteket próbálhatsz ki, melyek számodra nem okoznak problémát, de nekik igen. Olvashatsz szájról többször és többféle helyzetben. Megdöbbenhetsz. Átértékelhetsz. És távozhatsz úgy, hogy egy kicsit megváltozol."


A megnyitó programja:

Február 1. - szombat


16:00 – 16:10 – Puha Andrea bemutatja a kiállítást

16:10 – 16:20 - Slam poetry – Basch Péter és Bock Balázs

16:20 – 18:00 – kiállítás megtekintése, sajtókommunikáció


Várunk sok szeretettel! :)

Nemrég néztünk egy filmet, amiben a főszereplő fejét és arcát "pajzs" borította, nem látszott belőle semmi más az egész film alatt, csak a szája(Dredd). Szájkóder manapság egyre több angol szót tud leolvasni filmekben a szereplők szájáról, gyakran elkapja a bocsánatot(excuse me) és hasonló gyakori szavakat. Nem is tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, egészen addig, amíg egy vasárnap este el nem kezdtünk nézni egy másik filmet. Szájkóder lelkendezett, hogy ez ugyanaz a színész aki a Dredd bíróban játszik! 

Én csak néztem rá, és mondtam neki, hogy valóban ismerős a hangja, de nem hiszem, hogy ez az a férfi. Addig ment a vita, hogy kigugliztuk. És neki volt igaza (tudom, a nőknek mindig igazuk van, de most el is ismerem). Egészen másnap reggelig nem is esett le a csattanó. Ahogy ültem a buszon munkába menet, egyszer csak megértettem, hogy ő fel tud ismerni valakit a szája alapján. Míg én a szemét, az arcát ismerem meg valakinek, a haja színét, formáját, ő egy szájról megmondja, ki vagy. Eljátszottam a gondolattal, vajon melyik közeli ismerősöm szájának formáját tudom felidézni, de csak Szájkóderé jutott eszembe.

Merthogy rajta tanulok szájról olvasni...

(a kérdéses színész pedig nem más mint Karl Urban volt)

Nagyon készültem arra a napra. Gyakornokként kezdtem egy helyen, és iszonyúan vártam. Olyan embernek éreztem magam, aki bármit meg tud oldani. Aki tettekre képes, aki hegyeket mozdíthat el a helyéről. Felkeltem, kitapogattam a kezemmel a hallókészülékem, beraktam a fülembe, és akkor egy pillanat törtrésze alatt összeesett körülöttem a világ. A hallókészülékem nem működött. Recsegett, kattogott, aztán még a minimális hangok világába vezető út is eltűnt.

Azt hiszed, hogy függesz a telefonodtól? A nettől? Hogy anélkül elveszett lennél és képtelen az életre? Biztos vagy benne? Mert én fizikailag rosszul lettem. Hallókészülék nélkül is tudok szájról olvasni, csak jóval nehezebben. Azok a minimális hangok, a magánhangzók előfordulását jelző hangok olyan alappillérek számomra, amelyek ha kiesnek, akkor minden borul. Mintha járni akarnál láb nélkül. Vagy látni szem nélkül. Olyan rémület hatalmasodott el rajtam, hogy úgy éreztem, kapálóznom és kiabálnom kell. Egyre hangosabban kezdtem hangokat kiadni, így:

- A! AAaaa! aaaAA!

Közben nagyon figyeltem, valami hangfoszlány után kutakodtam, de csak a mellkasom és a torkom zümmögését éreztem. Abban reménykedtem, hogy talán én beszélek túl halkan. Vicces, nem? Ki-be kapcsoltam a gépet, mert az néha bejön a technika eszközeinél. Közben elképzeltem, hogy az első gyakornoki napom milyen lesz. Hogy fogom megoldani, hogy mindent értsek? Mennyire fog hátráltatni? Mi van, ha emiatt rosszul ítélnek meg? Hogy legyek így határozott? És mi lesz az interjúkkal? Nagyokat nyeltem, a szívem hevesen dobogott, és majdnem a sírógörcs határán álltam. Közben végig azt ismételgettem magamban, hogy igenis, bemegyek gyakornokoskodni, és csak azért is végigcsinálom, és iszonyatosan féltem, hogy nem fog menni. Utána dühös voltam, hogy ennek mért kell így lennie. Aztán egyszerűen csak bizakodni kezdtem, hogy a technika már csak ilyen, és meg szoktak javulni maguktól. Nekiálltam készülődni, és stratégiákat találtam ki, hogy hogyan fogom megoldani a problémás helyzeteket.

Tíz perc pokol után a hallókészülékem rendbe jött. Az elkövetkező hetekben ez gyakran előfordult, de szerencsére  még időben elkezdtünk intézkedni, hogy új gépem legyen, így nem kellett hosszabb időt szenvednem tíz perceknél.

De el tudod képzelni? Hogy ennyire függened kelljen dolgoktól?

Körülbelül egy éve, mikor lefeküdtem aludni, egy idő után azt érzékeltem, hogy a párom teste rázkódni kezd a takaró alatt. Na, most képzeljétek el, hogy egy betontörővel alszotok egy ágyban, ehhez társul az izgő mozgó takaró, ami még csikiz is. Meglepődöttségemben pislogtam párat, meg röhögtem egyet, aztán felültem, hogy megnézzem, hogy úgy mégis mi az istenyila történik az ágy másik oldalán. A látvány nem volt hétköznapi. Párom ugyanis okostelefonon hallgatott stand upot, fülessel, behunyt szemmel, félálomban, vigyorral a fején, és a vicces részeknél mint egy ütvefúró, elkezdett rázkódni a nevetéstől. Nos igen. Így hallgattam életemben először stand up- ot, és így nevettem először a humoristák műsorán. Egészen tegnap estig.

Évfordulónkra ugyanis megleptem az én kis ütvefúrómat egy Dumaszínházas belépővel. Az est két fellépőjétől nem hallottam még soha semmit, lévén, hogy nem feliratozzák egyetlen műsorban sem őket. Azt azonban már tudtam, hogy Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán is nagyon jól ért ahhoz, hogy ütvefúrókat csináljon az emberekből.

Hozzá kell tennem, hogy dilemmában voltam, hogy jó ötlet-e ilyesmivel meglepni a párom, mivel ő hall, én pedig nem. Ez azért is fontos részlet, mert a közös programokat alapból megnyirbálja ez a tény. Páldául nem mehetünk akármikor moziba, mert nem feliratos az a film, amit megnéznénk. A 3D film moziban(neadjisten 4D IMAX-ban)meg aztán tényleg álmaink netovábbja. Vagy például nem megyünk Dumaszínházba, mert én szájról olvasva nem fogom élvezni. És ilyenkor beindul egy nagyon ravasz, gonosz kis gépezet, ami a 22-es csapdájához hasonlóan fogva tart. Én azt mondom, hogy menjünk, mert tudom, hogy ő nagyon szeretné, nem baj, ha nem fogom tudni követni, majd egy más olvasatát fogom látni az előadásnak, egyébként meg menjen nyugodtan mással(de azért nem annyira nyugodtan). Ő ellenkezik, mert én nem fogom tudni élvezni, és akkor ő sem, és különben is, ha én nem értem, utána miről fogunk beszélni, plusz azzal sem akar megbántani, hogy elmegy mással, még ha én bátorítom is, hogy menjen. 

Mindenesetre belevágtunk.

Tegnap este Kovács András Péter és Kőhalmi Zoltán annak rendje és módja szerint ütvefúrókat csinált mindenkiből. Belőlünk is. Kovács András beszéde érthető volt, kivéve mikor elfordult, vagy szándékosan eltorzította a hangját és ezért pofákat vágott, illetve egyszer sötétbe borult a terem, mikor a részeges, mobiltelefonnal világítani próbáló férj figuráját adta elő, de a lényeg akkor is átjött. Egyébként is a szervezők jófejek voltak, kérésünkre legelőre ültettek bennünket. Kőhalminál kicsit nehezebb volt a követhetőség, nehezen olvasható a beszéde a fogai miatt, meg gyorsabban is beszél, de még így is a poénok nagy része megvolt.

Az, hogy mennyire izgultunk, hogy simán menjen a dolog, abból lehetett észrevenni, hogy az első percekben egymást figyeltük. Én azért, hogy ő megnyugodott-e azt illetően, hogy egyformán élvezzük, ő pedig azért, hogy nem játszom-e meg, hogy értek mindent.

De az est végére tisztességes, becsületes ütvefúrókká avandzsálódtunk, hazafelé pedig újra és újra felidéztük a legjobb poénokat. Ritka, értékes pillanatok ezek. Olyanok, amelyek nem mindig jönnek össze. Kerülhettünk volna hátra. Lehetett volna úgy is, hogy egy szót sem értek. De most minden tökéletes volt. 

*egy kicsi emlék, egy régebbi írásom innen. Ezzel kívánok Minden Kedves Olvasómnak Boldog Új Évet! Egy kis hangulatidéző arról, mikor az óév eltűnik az éjfélben.. :) 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy háztető. Éppen az év utolsó napját írta a naptár. Köd volt, felhős, reszketős.

Alig látott át rajta az ember, csak néha világított át rajta a holdsugár. A tető lejtősen ereszkedett az utca felé, csak az ablaknál volt egy kis kapaszkodó, ahova le lehetett ülni. Odabent nevetés hangja, lábdobogás hallatszott. Leomlottak a Jenga játék fadarabjai, gúnyolódó kacagás szállt az ajkakról. Újra felépültek a fahasábok, izgalom dúlt a szívekben. Serényen dolgoztak az ujjak, helyet változtattak a hasábok. Az egyensúly pillanatról pillanatra megbomlott. Az építmény megbillent. Elfojtott kuncogás szüremlett a térbe. 

A sors láthatatlan keze nem hagyta földre omolni a játékot, pusmogás, beszédfoszlányok ölelték körbe a fatornyot. Fontos- vicces dolgok tudója lett a szoba, meg a két lány. Apró léptek settenkedtek be, egyel több testbe kirándult a levegő. Szuszogás, megakadó lélegzet zaja ütötte pofon a csendet. Sikkantás szökkent a levegőbe, két test ütközött össze a játékos ölelés hevében. Huncutul kivillanó tejfogak mosolyogtak a nővéri arcra. A falon sebesen ugrált előre a percmutató, egyre előbbre ugrott az idő. Egyre vénebb lett az év. 

Pukkant egyet a dugó. A pohár falán felszaladt a pezsgő habja, majd lustán visszasüllyedt. Az apró buborékok pattogva a levegőbe enyésztek. Az ital táncra kelt az üveg mentén a mozdulatok ritmusára, üveg koccant, majd a nedű nagy kortyokban lezúdult a torok csatornáján. Hang rebbent, szó szót követett, s az ital csiklandozó nevetéssel találta szembe magát, hogy azonmód kacajként a levegőbe robbanjon. Nevetések tánca keveredett össze a pezsgőszagú szobában, fentről az ablakon keresztül bemosolygott a Hold. Papír szárogatta az italcseppeket, vállak rázkódtak, szemek könnyeztek a nevetéstől. 

Az óra izgatottan ketyegett. A mutatók a tizenkettes előtt araszoltak kicsivel, az év haldoklott. Tíz ujj kapaszkodott az ablak szélébe, hogy maga után húzza a test tömegét. Kis fájdalom szúrt a csípőbe, majd a combba, égető érzést hagyva maga után. Valahová beakadt a hosszú zöld szoknya. Visított a hold. Ki az az őrült, aki szoknyában mászik a tetőre? A kalimpáló lábak alatt megbillent a szék, hiába volt négy lába. Egy nyögés, s a diadalittas arc már a holdfényben fürdött. 

Ült a tetőn a két lány. Kezek a térdeket ölelték, s a holddal szemeztek. Szemérmetlen vihogás bugyogott fel belőlük. Odalent a mutatók utolérték egymást, az óra elütötte az éjfélt. Lassan és ólomlábakon szállt a himnusz a házakból, csilingelő poharak zaja töltötte be a várost, majd szikrázni kezdett az ég. A tető alatt dőzsöltek az emberek, láng lobbant, pezsgő fröccsent. Petárdák durrogtak, és színes szikrák szambáztak az égen, szinte új csillagos égboltot létrehozva. A füst és a köd fátyla rátekeredett a holdra. 

– Hol a Hold? – csattant fel egy hang a tetőn. 

– Lerobbantották a Holdat! – csuklott egyet a lány. 

Tenyér csattant a háton, csukladozó nevetés követte. 

– Kérem vissza a Holdamat! 

Visítás. Hahotázás. 

– Te őrült vagy! 

Nyikkanás. Sikkantás. 

– Boldog Újévet mindenkinek! 

– Boldog Újévet! 

Az óév meghalt, kiadta a lelkét. S a lélek ott bolyongott valahol a ködben, álmosan, lustán, hogy az emberek emlékeibe ivódjék.

Most, hogy közeledik az év vége, eszembe jut, hogy mennyire meghatározzák ezeket az ünnepeket a szokások. Nekem mindig vizuális emlékeim voltak, főként hangok nélküliek, és olyan ikonok ragadtak meg bennem, mint a Karácsonyra emlékeztető hó, a piros gyerekcsizmám, ami jócskán belesüppedt a földeken elterülő hótakaróba, a csősapka, amiben úgy néztem ki, mint egy kismanó, a majonézessaláta a kirántott hallal, a fán ragyogó, csillogó fények, a díszek tökéletes harmóniája, az, hogy mindenki nagyon-nagyon közel van és egy helyen. Vagy a Szilveszterre emlékeztető fényrobbanás, hogy gyorsan el kell futni a petárdától, meg hogy a pezsgő habja végigfut az üveg oldalán. És a dugópukkanás.

Kevés olyan hang van, ami igazán megragad bennem, de a dugópukkanás közéjük tartozik, mert valahogyan belülről simogat, nem beszélve arról, hogy a hallókészülékem cseréje előtt nem érzékeltem ezt a hangot, csak utána. Pontosan emlékszem arra, mikor először hallottam.

Este volt, és fűszeres füst terítette be az udvart. Beszélgettünk, sült a hús. Nem voltam túl éber, figyeltem az augusztusi nyári estét, összevetettem az előzőekkel, és olyan furcsa köd telepedett rám. Egészen addig egykedvűen könyököltem az asztalon, míg valaki ki nem bontotta a pálinkás üveget. 

– Csináld még egyszer! – kértem. 

Megcsinálta. 

– Megint! 

Majdnem tapsikolni kezdtem, és kivettem a kezéből az üveget, hogy visszarakjam, és újra kihúzzam belőle a dugót. És ezt elismételtem vagy ötször, majd félretettem öt percre, hogy utána újra kezdjem elölről. Teljesen a hatása alá kerültem. Egy hang hatása alá, ami azelőtt számomra nem létezett. Olyan furcsa, hogy az emberek többsége ezt a hangot alig érzékeli, kiszűri, vagy éppen csak összerezzen rá ijedtében. Számukra a dugó pukkanása összeolvad a többi hanggal, míg én most fogom először a Szilvesztert úgy átélni, hogy egyetlen határozott, felismerhető hangot is tudok a képekhez párosítani.

A dugópukkanást.

* így karácsony felé közeledve egyre jobban érezni, hogy az ünnep körülölel. legyen ez az apró szösszenet az ajándékom Nektek. egy kis karácsonyi hangulat. hangok nélkül.

Meghallják, rezzentem össze ijedten, mikor leraktam a talpam a szőnyegre. Sörtéi zizegő mozgásba kezdtek, összedörzsölődtek újra és újra. A mozgás végigrezdült a lábamon, a térdemen, combomon, aztán a csípőmnél elillant. Gyorsan körbenéztem, de apu szeme csukva maradt, anyu sem mozdult. Furcsa. Levegőt sem mertem venni, minden olyan szörnyen zajos volt, mintha csak egy teáskannába zárva visszhangozna minden. 

Egész évben képes lettem volna délig fészkelni az ágyban lábam közé húzott takaróval, míg egy nap arra nem keltem volna, hogy ágy vagyok magam is. De a karácsony reggel kivétel volt. 

Máskor vérre menő harcot vívtam volna a paplanért, tíz körömmel kapaszkodva belé, meg a lábaimmal, vicsorítva, halálkomoly sértettséggel, gyűlölettel, hogy nekem fel kell kelnem. Igazi vadmacskaként támadtam bárkire, aki kora reggel be merészelte engedni a takaróm alá a csípős téli hideget. 

De ma reggel nyitott szemmel feküdtem a piros kihúzott kanapén, mozdulatlanul, a nappali ajtaját bámulva. Anyu még aludt mellettem, apu szintén a szemközti ágyon, csak én figyeltem a fehér ajtót. Mintha csak bűvölt volna, hogy induljak el, érjek hozzá, tépjem fel, gázoljak át rajta. Az oldalam kezdett zsibbadni, jól esett volna, ha a hátamra gördülök, mégis úgy maradtam. Féltem, a mozdulattól felkel mindenki, és ők is elmennek. 

Előző este annyira készültem! Kivettük a sarokból a fotelt, onnan, ahol a karácsonyfa szokott állni mindig, hogy legalább annyival kevesebb munkájuk legyen nekik. Elővettem egy tábla csokit, odatettem a földre, a fa helyére, hogy biztosan megtalálják, ha megéheznek. Hogy tudják, az nekik lett odatéve. Meg azért, hogy biztosan egyenek belőle, hogy tudjam, tényleg itt voltak. Az angyalok. 

Nálunk az angyalok díszítették a fát. Éjjel szállnak házról házra, mesélte anyu, és mindenhová elviszik a fenyőt, a díszeket, és feldíszítik. Hozzánk mindig ugyanazt a fát hozták, a mi karácsonyfánkat, a vékonyat, de szépet, gyönyörű gömbökkel és a csillagokkal, amit mindig becsavartam, míg bírta az aranycérna, majd elengedtem, és figyeltem, ahogyan forog. Csillogott az égők fényében, én meg belesüppedtem a zöld huzatú fotelbe. Egyre nehezebbé váltak a pilláim, mézeskalács-figurák úsztak be elém, az meg csak forgott, kis aranypontokat szórva az arcomra, olyan szépen, olyan szelíden, mégis vibrálóan, hogy magába foglalta az egész karácsonyt. 

Óvatosan félretoltam a takarót, és fel nem foghattam, miért nem kelnek fel rá. Az anyag súrlódását éreztem a gerincemben, hangosan zengett a térdemtől a nyakszirtemig. Aztán felálltam. A térdem reccsent egyet, mintha kipukkant volna egy buborék a két csont közt. Aztán nyelnem kellett ijedtemben, és a gégém mocorogva fel- és lemozdult, nyöszörgősen, mint ahogyan a nyolcvanéves nénik állnak fel a padról, és egyre jobban kiakadtam, hogy vannak emberek, akik ebben a zajban aludni tudnak. 

Elindultam az ajtó felé, a szőnyeg susogott a lábujjaim alatt, a térdem nyikorgott, egész testem zsivajgott a rezgésektől, a zajoktól, és valahogy mégis elértem a kilincshez anélkül, hogy észrevették volna. Csuklómban éreztem, ahogyan sír a kilincs. Rettenetesen hangos volt! Bokámba beleszúrt a küszöb sóhaja. Beléptem. 

Ott volt a fa! Rajta volt a kedvenc aranycérnás csillagom, a kék madarak, a hópihék. Csillogott az egész, és megtaláltam a csokit is, leharapott sarokkal, angyalfog-nyomokkal. Leültem a fa elé, néztem, végigjárattam rajta a szemem, lassan, türelmesen, a régen látott díszeket keresve. Minden dísz forgott kicsit, mintha szellő lengené körbe az egészet. A fények villódzva, selymesen ragyogtak, néha lágyan, néha kacérabban, s ez a mozgás valami lélekig hatoló dallamot játszott. Ültem a fa alatt és hallgattam ezt a fény- és mozgásdallamot. 

Közben a rádióból szólt a csendes éj egy olyan frekvencián, amiből nem hallottam semmit.

2007 nyara volt, és én egy völgyben álltam a színpad előtt. Az emberek csápoltak körülöttem, és valami elementáris erő száguldott végig az embertömegen. A kezek az égbe markolásztak, mintha látnának ott valamit, amit én nem, és meg szeretnék fogni. Behunyt szemmel táncoltak, és úgy mosolyogtak, mintha mennyei manna hullana az égből. Hajukba téptek, elnyílt a szájuk, kipirosodott a bőr az arcukon. Ott voltak. Ugyanakkor mégsem.

Vajon mit hallanak, kérdeztem magamtól, és legszívesebben felboncoltam volna mindegyiküket a fülüktől kezdve, hiszen ott megy be a hang, egészen addig, míg követni tudom az útját, millió kis idegsejteken át az agyig, hogy ott felolvadjak, és megértsem az axondombokon ülve. A titkot. 

Még nagyon régen énekesnő akartam lenni. Vagy legalább valamilyen hangszeren játszani. Mondjuk zongorán vagy furulyán. Vagy gitárvirtuózként berobbanni a köztudatba. Azt akartam, hogy ha kiállok a színpadra, akkor mindenki elájuljon. Nehezemre esett elhinni, hogy van olyan dolog, ami elérhetetlen és megfejthetetlen számomra. Nem hittem el, hogy van olyan, ami nekem siketként nem mehet. Azt akartam, hogy az én torkomon is úgy jöjjenek ki a hangok, ahogyan egy hallóból. Nem. Nem olyan profin. Csak tudni akartam. De leginkább átélni. A borzongást. Az extázist. Én is be akartam hunyni a szemem, mint ők, és azt akartam, látszódjon az arcomon, hogy valami kiszakad vagy éppen eggyé válik bennem, mikor a hangok vad táncparkettjén őrjöngök. Mert az őrjöngés. Amikor az énekes szájából láthatatlan kézként nyúl ki feléd a hang, beléd löki magát, megtalálja a leggyengébb pontodat, megmarkol, csavar egyet, és ez annyira fáj, hogy már élvezed. Feloldódsz.

Bénultan álltam, a számon vettem a levegőt, mert az orrom hirtelen túl szűk lett. Valahol felülről láttam az egész völgyet, a színpaddal, a tömeggel, a közepén magamat, ahogy egyetlen mozdulatlan pontként megbontom az összképet. Hevesen vert a szívem, és könnybe lábadt a szemem. Sírnom kellett. Az axondombokon ücsörögve megrázott a felismerés elektromos impulzusa. A zene hatott. A látvány és az érzékelt hangok egyvelege, a mellkasomban játszó kis rezgések megtalálták valahol belül a gyenge pontomat. És fájt. És jól esett.

Feloldódtam.